A legmodernebb technológiákkal az élet szolgálatában
– interjú Dr. Jung András egyetemi docenssel, aki bepillantást enged
a spektrométerek világába
Az alábbi interjú a Közép-magyarországi Agrárszakképzési Centrum honlapján jelent meg 2021-ben, egy ALUMNI projekt keretében.
Lehetséges volna, hogy képalkotó technológiákkal előre lássuk, milyen termés várható? Felismerhető a betegség korai stádiumában egy speciális scannerrel? „Láthatunk a jövőbe” kamera segítségével? A jövő itt van, és ez nem kis mértékben egy magyar szakembernek is köszönhető, aki nem mellesleg a váci Közép-magyarországi ASzC Táncsics Mihály Mezőgazdasági Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium egykori tanulója. Interjúnk következik Dr. Jung András egyetemi docenssel, aki bepillantást enged a képalkotó spektrométerek világába és elmagyarázza, mi mindenre használhatják kutatásait és fejlesztéseit világszerte.
» Hogy érzi ennyi év távlatában – van szerepe az alma mater Táncsics iskolának a szakmai sikereiben, szakmai pályafutásának alakulásában?
1990-től 1995-ig jártam a váci Táncsics Mihály iskolába, állattenyésztő és állategészségügy szakon végeztem tanulmányaimat. Mi voltunk a b-sek, és az a-sok voltak az áruforgalmazók. Ekkor volt a rendszerváltás utáni szétesése a nagyüzemi gazdálkodásnak, ekkoriban éppen tönkrement az állami gazdaság. Ez az áramlat nem volt túl lelkesítő egy agrárszakmát tanuló tizenhat éves gyerek számára, nem volt túl vonzó, hogy ebben a helyzetben helyezkedjünk el később a mezőgazdaságban. Az én időmben épült viszont fel Floch-puszta, ami motiválóan hatott ránk, mi már élvezhettük a tangazdaság adta előnyöket, ide jártunk ki gyakorlatokra. Gyakorlati naplót is kellett írnunk, amit elolvasott a gyakorlatvezető, és természetesen értékelt is: azt mondta, hogy nem sok jövőt jósol nekem a mezőgazdaságban, mert túlságosan irodalmi a stílusom és nem a lényeget fogom meg. Emlékszem, egyszer elkéredzkedtem tőle zongoravizsgára – ez sem feltétlenül passzolt a képbe (mosolyog – a szerk.). Ennek ellenére mindig szeretettel gondolok vissza egykori iskolámra. Már gyerekfejjel, amikor ide kerültem úgy éreztem, hogy a „Vácimező” olyan alapot fog számomra biztosítani, amellyel később boldogulhatok, illetve könnyedén tovább tanulhatok. Az általános iskolában nem voltam kiemelkedően jó tanuló, nem volt konkrét elképzelésem a középiskola kiválasztása kapcsán. Édesapám is ebbe az iskolába járt, ezért döntöttünk úgy a családban, hogy én is itt folytassam a tanulmányaimat. Zebegényben nőttem fel, idilli, természetközeli környezetben – nagyon jó volt ott gyereknek lenni. A családunkban mindig jelen volt az érdeklődés az agrárpálya iránt: volt otthon lovunk, illetve édesapámnak a mai napig is van lova. A suliba mindennap Zebegényből jártam be, nem jelentett akadályt a szóban forgó 20 kilométer távolság. Az átlagos – vagy lehet, hogy inkább átlagon aluli – általános iskolás teljesítményem után már a középiskola első tanévében nagyon jó eredményeket értem el, jó tanulóvá váltam. Harmadikas (vagy mai nevén tizenegyedikes) koromban indultam először az országos Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyen az akkori osztályfőnökömmel és biológiatanárommal, Gál Zoltánnal, aki sokat segített, hogy elindulhassak ezen a vonalon. Végül olyan meghatározóvá vált ez a terület, hogy teljesen beleszerettem ebbe a tudományba. Ugyanezen a versenyen tizenhat-hét évesen már nyolcadik helyezést értem el, az első nyolc helyezettet pedig automatikusan felvették az egyetemre – ami nagyon jó érzés volt tinédzserként –, viszont végül nem oda mentem továbbtanulni. A „Mezőben” lett nagyon fontos része az életemnek a tanulás, beleértve a nyelvtanulást, hiszen nagyon jó tanáraink voltak ezen a területen is. A szakmai tárgyakból – például mezőgazdaságból vagy állategészségügyből – viszont sosem voltam olyan erős, ezért nem is maradtam az iskolában ötödik évre, hanem már negyedik után egyetemre mentem kertészeti vonalon.
» Hogyan ívelt az útja a középiskolai tanulmányoktól a felsőfokúig, majd tovább a külföldi ösztöndíjig, a kutatásig, az oktatásig?
Mindig is a fejemben volt, hogy egyszer ki akarok menni Németországba, hogy a nyelvet tökéletesen megtanulhassam. Középiskolás koromban a legtöbbször a zsebemben volt pár oldal a nyelvtankönyvből felszeletelve. A német nyelvtan elég tanulós, és amikor én voltam fiatal felnőtt, akkor még nyelvvizsga is kellett, hogy külföldre mehessek. A „Vácimező” után a Kertészetire jártam, ahol az első években még nem feltétlenül gondolkoztam azon, hogy tudományos pályára lépjek. Az egyetemi évek alatt lehetőségem adódott Németországba utazni és ott folytatni a tanulmányaimat, így Berlinben töltöttem két félévet, a Humboldt Egyetemen (Humboldt–Universität zu Berlin). Németországban nagyon sok tapasztalatot szereztem, dolgoztam többek között egy újságnak, ahol mezőgazdasági témákban fordítottam le anyagokat, ami által társszerzőként már ekkoriban jelentek meg cikkeim. Amikor visszajöttem Magyarországra, fél évig tanítottam az alma mater Táncsics iskolában német nyelvet, de az egyetem befejeztével mégsem éreztem még idejét annak, hogy teljesen beintegrálódjak a munka világába. Akkor ez még túl korai volt nekem, úgy éreztem, nincs elegendő kapcsolatom, nincs például családi vállalkozásunk, amit átvehetnék – nem igazán találtam az utamat. Viszont az egyetemi éveket és a külföldön töltött időszakot szerettem, ezért úgy határoztam, jelentkezem doktorandusznak. Ezzel a lépéssel újra kitárult előttem a világ, visszatértem Németországba is. Először a matek tanszéken találtam magam, aztán kicsit később átpasszoltak a talajtan és vízgazdálkodás tanszékre, ahol a meteorológus tanszékvezető majd’ kicsattant, hogy végre valaki csatlakozik hozzá, hiszen a kertészmérnökök általában nem annyira akarnak meteorológiával foglalkozni, pedig nagyon érdekes tudomány. A termés is tönkremegy, ha nincs meteorológiai előrejelzés! Hamar elrepült a következő négy-öt év, a doktorandusz évek alatt beiratkoztam a Műegyetemre térinformatika és geodézia szakmérnöki képzésre. Megfordultam a bécsi Bochum Egyetemen, továbbá nyertem egy ösztöndíjat a Hallei Egyetemre, ahol már a térinformatika – távérzékelés vonalon haladtam előre – hiszen addigra rájöttem, hogy mindennél jobban érdekel, amikor műholdképeket, speciális, akár repülőgépre szerelt kamerákat használunk. Már a fotózás maga is érdekes, de hogyha mindezt a légtérből csináljuk, akkor még izgalmasabb perspektíva tárul elénk, ami az átlagember számára nem érhető el. A térinformatika és geodézia szakmérnöki végzettségemmel már nem kellett sehol magyarázkodni, hogy kertészmérnökként mit keresek a geográfusok, geológusok között – innentől kezdve közéjük tartoztam. Igaz, amit a növényekről, álnövényekről, a talajról tudtam, azokat mind elsősorban az agráron tanultam, de a műegyetemi képzéssel bekúsztak a technológiai dolgok is a képbe. Ezeket a témákat (például a precíziós mezőgazdaságot, ami nagyrészt térinformatikáról, távérzékelésről, műholdakról és digitális képfeldolgozásról szól, hiszen tulajdonképpen ezek mind a háttérmotorjai az agrárterületnek) a középfokú agrárképzésekbe is egyre inkább beépítik. 2010 nyarán Amerikába utaztam két hónapra, ahol egy olyan professzort látogattam meg, aki már akkor kamerákat tett föl távirányítós repülőgépekre (évekkel ezelőtt még nem drónnak hívtuk, csak merevszárnyú gép volt a neve, amit a fotósok is használnak). Mikor a másik földrészről visszatértem Európába – azon belül a Németországi Halle településre –, egy cégnél helyezkedtem el salesesként, ahol olyan munkatársakat kerestek, akik értenek az úgynevezett terepi spektrométerekhez, tehát jókor voltam jó helyen. A cég által forgalmazott eszköz egy nagyon jó és igényes műszer volt, nem kellett marketing, eladta saját magát, pedig nem olcsó dologról beszélünk: 50-70 ezer eurós költséget jelent, tehát akár egy nagyon szép autót tudnánk venni az árából.
2015 környékén már megfogalmazódott a családomban a hazaköltözésre való igény. Ekkor már megszületett az első kisfiúnk is. A Szent István Egyetemen a Műszaki Tanszéknek éppen ekkor nem volt tanszékvezetője, így elvállaltam ezt a posztot és hazaköltöztünk, 2016-tól 2019-ig dolgoztam itt. 2019-ben újra kaptam egy telefont a Hallei Egyetemről, hogy nincs-e kedvem kimenni még egyszer tanszékvezetőnek. „Miért is ne?” – gondoltam, úgyhogy felpakoltuk újra az egész családot, és visszaköltöztünk ugyanabba a házba, ahol régen laktunk. Igazi időutazás volt, de nem tartott sokáig a lelkesedésünk a régi-új helyzettel kapcsolatban. Egy tanév eltelte után úgy éreztük, már semmi sem olyan, mint régen volt. 2020 áprilisában újabb döntést hoztunk és ismét visszajöttünk Magyarországra. Ekkor már tombolt a Covid-19 járvány világszerte. Csak Ausztrián keresztül jöhettünk haza, nem a megszokott csehországi útvonalunkon. Végig izgultunk, hogy átengednek-e a fegyveres határőrök az osztrák-német határon. Megkönnyebbülés volt, mikor hazaértünk. Mi nem nyugatra, hanem keletre szöktünk. Itthon az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen folytatódott a szakmai pályafutásom távérzékelő szakemberként, tudományos területen. Azóta itt vagyok, az egyetemen elkezdtük a drónpilóta képzést is.
» Kacifántos, kanyargós volt az út, de azt gondolom, mindenképpen élményekkel, szakmai tapasztalatszerzéssel és tanulással teli. A kutatási területével – vagyis a nagy felbontású távérzékeléssel, képalkotó és terepi spektroszkópia alkalmazásával és fejlesztésével az agrár-műszaki és precíziós növénytermesztési kutatásban – kapcsolatban az imént elhangzott néhány mondat. Lefordítaná mindezt laikus nyelvezetre is az olvasók kedvéért?
Úgy szoktam mondani, hogy a fényképezőgépünk három színcsatornán keresztül érzékeli a színeket. A spektroszkóp és a spektrométer jóval finomabb szeletekre képes felmetszeni, és ott is látunk a segítségével, ahol az emberi szem nem. Az emberi szem olyan 400-700 nanométer között vált, ez a látható fény, de mi az eszközeinkkel elmegyünk még 700-tól 2500-ig, és még azon is túlra. Mindent látunk vele, ami a Napnak a spektruma, tehát mi képesek vagyunk látni az ember számára láthatatlant. Én konkrétan a spektrális képalkotással, azon belül mondhatni, hogy kémiai képalkotással foglalkozom. Többek között például a bőrrák is az alkalmazási területe ennek a technikának. Mint mondtam, látni azt, ami az emberi szem számára nem látható, és ezen belül is sokkal pontosabb, kvantitatív és kvalitatív információkhoz lehet jutni. Az én szempontomból mindegy, hogy hol van ez a kamera – ugyanolyan jó műholdon, repülőgépen vagy drónon – mindegy melyik platform viszi, tarthatnám akár a kezemben is. Az a lényeg, hogy maga a kamera mit tud, tehát mennyi kémiai információt képes megmutatni a képen keresztül.
A hiperspektrális kamera úgy működik, mint egy rendes fényképezőgép. Tehát azt kell tudni ezekről a hagyományos spektrométerekről – amik a műholdakon vannak –, hogy úgy működnek, mint a fénymásolók. Tehát úgy, mint amikor az ember fénymásol: megy a csík, és ha véletlenül megmozgatjuk folyamat közben a papírt, akkor dobhatjuk a kukába. Ez a műholdaknál jól működik, mert azok stabil pályán mennek, és ott tartják a vonalat. Vonal mentén fényképeznek, és a vonalból összeáll a kép. Már olyan eszköz is létezik, aminél nem kell várni, hanem mindjárt kész a kvadratikus kép – mint a fényképezőgépnél –, és minden egyes pixel közben egy spektrumot is tartalmaz. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy kémiai képalkotás. Növények esetében például meg tudjuk nézni, hogy a klorofillaktivitás milyen. Fotoszintetizálnak a növények, vagy azt lehet mondani, hogy boldogok a növények. Ha sok a klorofill, nagy a fotoszintetikus aktivitás, zöldek, akkor lehet csinálni egy úgynevezett „növényboldogság” térképet. Erről álmodik minden terepi távérzékelő, hogy ne kelljen küzdeni a szkennerekkel, mert ez odakint a terepen nagyon macerás: fel kell állítani a háromlábú tripódot, rá a szkennert, ami nagyon lassan mozog körbe, mert csak úgy tudja beszkennelni a tájat. Ez nagyon hosszú ideig eltart. Az, hogy már ez a fajta műszer is létezik, egy hatalmas „game changer”, tehát teljesen megváltoztatta a szabályokat és a terepi adatképzés folyamatát. Képzeljük csak el! Már a traktorokat is úgy szerelik föl, hogy a GPS-t beleépítik. Kamera ugyan még nincs mindegyiken, de egy másfajta spektrométert már gyakran használnak, és amikor az automata műtrágyázás hátul elindul, akkor elől a spektrométer mondja meg, hogy mennyi hiányzik a nitrogénből, és hátul már aszerint adagolják az anyagot.
» Úgy tudom, 2012-ben két német kollégájával közösen megalapították az Ulmi Tudományegyetem ILM intézetének első „spin-off” vállalkozását, amely Európában elsőként gyártott drónra szerelhető hiperspektrális minikamerákat. Mi most a helyzet ezen a területen?
2011 környékén telefonon hívtak az Ulmi Egyetem orvosi lézertechnológiai intézetéből, hogy kifejlesztettek egy hiperspektrális kamerát. Ezek még mindig spektrométerek, csak képet is készítenek. Jeleztem, hogy feltétlenül találkoznunk kell, és szinte azonnal ellátogattam hozzájuk. Viszonylag hamar egymásra találtunk két német sráccal – az egyik fizikus, a másik villamosmérnök –, így velük együtt pályáztunk egy német innovációs ösztöndíjra, a Junge Innovatoren-re vagy más néven Young Innovators-re. Én tettem hozzá a projekt üzleti részét, mert akkor már saleses voltam egy éve, ismertem a piacot, tudtam, hogy kik akarnának ebből venni. Az innovációs kultúra teljesen más Németországban, mint itthon, itt nem szolgálnak ki bennünket annyira. Németországban, ha megkapod az innovációs ösztöndíjat, két-három évig fizetik a fizetésedet, tehát kapsz 1500 eurót havonta, plusz még 20 ezer eurót, hogy vegyetek dolgokat a projektre. Ezzel tulajdonképpen azt kommunikálják: játsszatok „cégesdit”, egzisztenciális félelmetek ne legyen, és ha a végén sikerül, alapítsatok egy céget, ami jól működik, úgyis visszajön majd az a pénz busásan az adó befizetéséből. A spin-offok nagy része egyébként nem szokta megélni a harmadik évet sem. Szóval megalapítottuk a céget 2012-ben, megkaptuk az ösztöndíjunkat, az Ulmi Egyetem volt a munkaadónk. Emlékszem, az első vásárlónk a Hohenheimi Egyetemen (Universität Hohenheim) volt – mangó szortírozásra vették a kamerát, mert a mangólégy beleteszi a petéket a mangóba, és két hét múlva az egész láda mangó legyes lesz és tönkremegy, amit persze szabad szemmel nem lehet látni, annyira pici lyukat csinál. A második vásárlónk a Kölni Egyetemről volt, akik viszont drónra tették fel és búzatartalmi kísérleteket végeztek, ezzel figyelték a növény különböző állapotait. Egyszóval hiába próbáltam én kijönni a mezőgazdaságból, nem tudtam, de már nem is akarok! Egyébként már van egy amerikai irodánk és amerikai disztribútorunk is. Ők már arra használják a kameránkat, hogy az Alzheimer-kórt vagy tíz évvel annak kialakulása előtt kimutassák, hiszen ezzel az eszközzel a hajlam megállapítható. Éppen tegnap küldtek a New York-i klinikáról egy képet, amin ott van a kameránk beszerelve a szemvizsgáló mikroszkópba. Ez óriási dolog, hatalmas eredmény.
» Ez kétségbevonhatatlan, tényleg grandiózus eredmény. Min dolgozik most ezen túl, például az ELTE berkein belül?
Az ELTE-nél az Informatikai Karon vagyok. Az intézetünket úgy hívják, hogy Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet, azaz térinformatikai intézet. Nekem ez gyakorlatilag egy az egyben, tehát még inkább profilba illeszkedik, mert Németországban mindig ilyen jellegű egyetemeken voltam, mint mondjuk az ELTE Informatikai Kara. Sosem agráregyetemeken dolgoztam, hanem inkább informatikai és műszaki vonalon. Ez így szakmailag is könnyebb, mert itt olyan hallgatókat is kapok, akiknek megfelelőbb az alapfelkészültsége ezen a területen. Általában valamilyen geo vonalról kerülnek hozzám, illetve külföldi hallgatókat is kaptam, az úgynevezett Stipendium Hungarikumosokat – most nemrég például egy kolumbiai lány és egy tunéziai fiú végzett nálam, akiket távérzékelésre, térinformatikára tanítottam. Egyetemi docens is vagyok most, de szívesen lennék rendes egyetemi tanár. A PHD után kell habilitálni, hogy valakiből egyetemi tanár lehessen – ez a minimum feltétel. Én már korábban habilitáltam, de agráregyetemen, és az itt az ELTE-n nem érvényes, úgyhogy újra kell csinálnom. Most ennek az előkészítésében vagyok éppen, egy habilitációs felkészítő ösztöndíjat pályáztam meg.
A német cégen kívül van egy magyar vállalkozásunk is, ahol szaktanácsadással foglalkozom. Tavalyi projekt volt például a parlagfűdetektálás, illetve a kukorica címerezésének automatikus felismerése, mert nagyon fontos a vetőmag előállításánál, hogy ne keveredjen a nem megfelelő genetikai tartalom. És erre is vannak már drónos ötletek!
» Van bármilyen gondolat, amit az orrára kötne annak a fiatalnak, aki fontolóra veszi, hogy az agrárium, azon belül is a Mezőgazdaság és erdészet ágazat területén folytassa tanulmányait?
Nem akarok közhelyekkel dobálózni, de azt nyugodtan mondhatom mindenkinek, hogy a nyelvet és a matekot nyomja meg. Az évek alatt nekem az angol és a német egyenértékűek lettek, németül kellett tanítanom több évig, az angol pedig a céges, az ipari, a nemzetközi, a tudományos publikációinkhoz kell, sose írunk németül. Ezt a kettőt fel kell tornázni, az embernek még egy telefonbeszélgetés vagy bemutatkozás is stresszfaktor lehet, ha nem megy jól a nyelv. A matekot azért emelem ki, mert ha az jól megy, akkor megy a fizika is, és ez a két tantárgy húzza fel a mezőgazdaságot. Az egész agrároktatást most sokan karóba húznák, pedig csak meg kéne fordítani, hogy 70 százalék legyen gazdaság és informatika, és 30 százaléka a kemény agrárképzés. Mert pont fordítva van, és mikor kijönnek a gyerekek a suliból, odalökik őket, hogy csináljanak üzleti tervet, szoftverfejlesztést, én ezeket soha nem tanultam meg. Tehát az élet az egy fordított arányt követel, mint amit az iskolába belénk plántálnak az évek során. Viszont hogyha ezekben jó valaki, akkor az a tapasztalatom, hogy az általában nem az agrárvonalat választja. Nem akarok sarkalatosan fogalmazni, de aki nagyon csúcs szuper volt matekból, és mondjuk két nyelvvizsgával jön ki az általános iskolából, az nem biztos, hogy egy mezőgazdasági szakközépbe megy, de lehet, hogy a gimnázium után sem az agrár felsőoktatást választja. Pont ezért lettem annak idején doktorandusz, mert éreztem, hogy itt még büntetlenül behozhatom a lemaradásaimat. Így voltam az angollal: huszonévesen még nem tudtam olyan jól használni ezt a nyelvet. Mire elvégeztem az egyetemet, felsőfokon tudtam németül, de angolul még szinte bemutatkozni sem tudtam. Kellett még vagy öt év, hogy megtanuljam rendesen. A doktorandusz képzés erre is jó, hogy még elintézzünk olyan dolgokat, amikkel le vagyunk maradva.
Azért szeretem a „Vácimezőt”, mert ez az iskola egy olyan hely, ahol élőlényekkel lehet dolgozni, az élettel dolgoznak a tanulók. Ezt már nagyon kevés iskola mondhatja el magáról. A Floch-pusztán láttam, amikor a lovászlányoknak a csikó belefeküdt az ölükbe, annyira megszelídítették. A feleségem jelenleg ebben az iskolában tanít, és folyamatosan fotózik, rengeteg olyan képe van, amin a kiscsikó – mint egy kisgyerek – beteszi a fejét a lányok ölébe. Kész csoda, a tanulóknak lehetőségük van végignézni például egy állat születését. Hol tudsz még ilyen élményeket szerezni? De tényleg!
Én mai fejjel úgy gondolom, hogy minden gyereknek kéne minimum egy fél évet agrárpályán tanulnia, még a jogásznak, meg az orvosnak is! Mert alig van tisztában vele valaki, hogy az az étel hogyan került oda az asztalra. Az ELTE-n van egy agrárinformatikai képzés informatikusoknak. Nem én csinálom, hanem Angyalné Dr. Alexy Márta kolléganőm, és ez által egyre több informatikust érzünk érzékenyítve a téma iránt. Nagyon sokan nem is tudtak erről, nem azért mert nem érdeklődnének, hanem egyszerűen annyira kimarad a látószögükből az agrárium egy lineáris pályamodellnél: úgymint gimnázium, nyelvek, közgazdaságtan, marketing. Felnőnek, aztán huszonéves, harmincéves fejjel leesik az álluk néha az élet alapvető igazságain, aminek az alapja az agrárvonal. Mert azt manapság mindenki tudja, hogy honnan kell alkalmazásokat letölteni, de azt senki nem tudja, hogy a paradicsomból van determinisztikus. Persze nem is számít műveletlenségnek, hogyha ezt valaki nem tudja, csak furcsa, hogy egyébként meg mindenkit nagyon is érint. Majdnem minden nap fogyasztjuk, bevisszük a szervezetünkbe, a részünkké válik az, amit eszünk, mégsem érdekel különösebben senkit, csak az számít, hogy finom legyen. Az értékrendszert kellene egy kicsit ebbe az irányba eltolni. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen mezőgazdász, de tudjon róla, hogy nem mindegy, hogy az az étel honnan jött és hogyan készült. Például a McDonald’s és a Nestlé is mezőgazdaság, ugyanúgy, ahogy az összes nagy márka az élelmiszeriparban. Elhiszem, hogy a műszaki szakközépiskola is biztosíthatja a jövőt a gyermekeinknek, de az élettel való kapcsolatot a legtöbb ember gyakorlatilag megszakította. Nézzük csak meg, mit látunk egy átlagos kertben vidéken, 2021-ben: üres disznóólak, üres istállók, üres tyúkólak. Aztán számoljuk ki esténként, hogy hány órát töltöttünk aznap élőlényekkel – szerintem nem kell nagyon súgnom – ha belegondolunk, mindenki jól tudja, katasztrofális számok jönnek ki. Az utóbbi években nagyon felkapott lett például a Dunakanyar és azon belül Zebegény. Jönnek ki az emberek a nagyvárosból, iszonyatos árakat fizetnek az ottani ingatlanokért, de sajnos nem azért, hogy vidéki életet éljenek, hanem a városi életüket szeretnék továbbélni, csak éppen más környezetben. Ha hazamennek, mindenki legyen csendben, ne kukorékoljon a kakas, ne legyen büdös a szomszéd állatudvarában, hanem minden legyen az ő értékrendje szerint tökéletes. Ez nagyon furcsa és nagyon rossz irány.
Azt üzenem a pályaválasztás előtt álló gyerekeknek, hogy ezen a területen az élettel foglalkoznak az emberek, és ez manapság egyre inkább felértékelődik. Nagyon különleges és értékes dolog az, amivel az agrárszakképzésben megismerkedhetnek, és olyan tudást ad, ami – bárhová is forduljon a világ – örökérvényű marad.
Zékány L. Rita
Az interjút eredeti környezetében ide kattintva találod meg.