„Mi voltuk a világ legjobbjai”
– Interjú Kárpáti György vízilabdázóval, Józsefváros díszpolgárával
Az alábbi interjú a Józsefváros újság nyomtatott és online felületén jelent meg 2018. márciusában.
Kárpáti György – a világhírű örökifjú sportoló, aki mind játékosként, mind edzőként elérte mindazt, amit egy ember vizilabdában csak elérhet – március 19-én, József-napkor vette át kerületünk díszpolgári címét. És hogy miért kapta meg Józsefváros egyik legnagyobb elismerését? Az ok nagyon egyszerű: ő is, mint oly sokan, a mi városrészünkből indult el páratlan sikerei és a világhír felé. A nemzet Gyurikájával Józsefvároshoz fűződő emlékeiről beszélgettünk.
»Itt született és három évtizedig a Népszínház utcában lakott. Volt szerepe ennek a későbbi pályafutásában? Milyen emlékeket őriz Józsefvárosról?
Jól éreztem magam itt, a Bezerédi utcába jártam iskolába. MInden osztályzatom jeles volt, kiváló tanuló voltam – majdnem. (nevet) Na jó, pont fordítva történt, nem voltam jó tanuló. Szóval a Népszínház utca 21-es szám alatt, az ötödik emeleten laktunk, a szomszédaink Gálfiék voltak. János, a későbbi híres bűvész jó barátom volt, a papa, Józsi bácsi pedig a pankráció magyarországi meghonosítójaként ismert. Folyamatosan jártak hozzájuk megbeszélésre a másfél mázsás pankrátorok – akkor még nem gondoltam, hogy később, a magam 167 centiméterével közel ekkora emberekkel fogok birkózni a vízben. Nem volt egyszerű, de megoldottam valahogy. (nevet) Mikor tizenhét évesen, ’52-ben olimpiai bajnokként hazaértem Helsinkiből, az egész ház kint várt a gangon és megtapsoltak. Csodálatos élmény volt.
» Ön józsefvárosi, de szíve közismerten a Ferencvárosé is. Miért éppen a Fradi?
Ez nagyon egyszerű: édesapám Fradi-drukker volt, kisgyerekkorom óta vitt magával a focimeccsekre, a fatribünre, ahová bérletünk volt. Kilencéves koromban pedig levitt az úszóedzésekre – akkor kezdődött a sportkarrierem.
» Bár ilyen pofonegyszerű lenne minden!
Bizony. A Fradiból hazamenet pedig mindig találkoztam Kocsis Sanyiékkal, akik a Rákóczi téren fociztak – hozzájuk is beálltam még egy kis rugdosásra. Tizenévesen már meresztgettük a szemünket a Víg utca sarkán álló rosszlányokra is, bár ez nem tartozik szorosan a sportpályafutásunkhoz. (nevet) A lányok mindig köszöntek nekem – én meg pirultam – ismertek, mert édesapámnak nem messze volt a London Divatház nevű üzlete, ahol ők is megfordultak vásárlóként.
» Nem volt unalmas ifjúkora…
És azt már nem is merem mondani, hogy gyerekként minden alkalmat megragadtam a leskelődésre is a próbafülkék környékén. De a viccet félretéve rengeteget edzettem, és bár volt lift a házunkban, mindig gyalog rohantam fel az ötödikre, hogy jó kondim legyen. Önkínzó, csodálatos ember, egy igazi hős voltam! (nevet)
» Mi az, hogy volt? Még most is az.
Persze, hogy az vagyok! Csak már roncsokban hever a kis testem.
» A Medencék, gólok, pofonok című önéletrajzi könyvében írja, hogy minden egyes, a hideg vízben eltöltött év duplán számít. A szövetek, ízületek igencsak megsínylik a vízilabdázást. Ön pedig 25 évig aktív játékos volt…
Így van, ez nem múlik el nyomtalanul. De még mindig szeretek úszni, csak már a zokni levétele a legnagyobb gondom. (nevet) Nekem, aki a jugoszláv kolosszusokat törtem apró darabokra játék közben! Na jó, ez sem teljesen igaz: úgy féltem tőlük mint a tűztől!
» Szerencsejáték?
Á, dehogy! Régen rengeteget játszottam, de már megkomolyodtam. Én már egy borzasztó komoly ember vagyok. Ez kiderül ebből az interjúból is.
» Honnan a kifogyhatatlan vitalitás? Mi a titok?
Csak vidáman, ez a lényeg. Túl komoly a mai világ és túl durva. Az én csodálatos lelkem csak a vidám dolgokra nyitott, ezért fogok 109 éves koromig élni. Állítólag élhetnék tovább is, de azt mondják a hozzáértők, hogy az már disznóság volna. Én mindig hagytam érvényesülni a többieket. Közismerten nem szeretem magamat dicsérni. Azt persze tudom, hogy mi voltunk a világ legjobb vízilabdázói, de ezt nem mesélem – csak minden percben.
Zékány János